Másodszorra indultunk vasárnapi sétára a Bécstől mintegy 40 kilométerre fekvő Lajta-hegység lábához. Most is egy olyan februári vasárnapot választottunk ki, amikor hét ágra sütött a nap, és tudtuk, hogy találkozunk még hóvirágokkal is.
A Lajta-hegység (németül: Leithagebirge) legmagasabb pontja mindössze 480 méter magas. Ez itt az Alpokalja legészakibb tagja, és ma Ausztriához tartozik: régebben a Magyar Királyság és Alsó-Ausztria határvidéke volt. A hegység déli lábánál Kismarton (Eisenstadt) fekszik.
Mi nem másztuk meg a hegységet: éppen csak egy kétórás sétát tettünk meg a hozzánk legközelebb lévő lábánál. Mannersdorf am Leithagebirge falu közvetlen szomszédságában jártunk, ahova sokan ruccannak ki hétvégenként a miénkhez hasonló céllal: egy jó kis sétát tenni vagy biciklizni a friss levegőn, a fák között. Idén és tavaly mi két különböző irányba vettük az utat a Naturpark Wüste bejárata után, így két eléggé különböző hangulatú kirándulás volt. Tavaly „piknikeztünk” egyet, idén felfedeztük az erdőben lévő egykori kolostort.
Nos, tavaly a bejárat után rövidesen balra fordultunk, és ekkor egy elhagyott házacskára bukkantunk.
Álmodoztam róla, milyen lenne itt lakni – természetesen, ha a ház fel lenne újítva és lenne internet is… Padokon is meg tudtunk pihenni, találtunk egy széles tisztást is, megnéztük fentről a falut és a mészégetőt (Kalkofen), elfogyasztottuk a piknikkosár tartalmát, és már mentünk is haza.
Persze be kell vallanom, hogy nemcsak megcsodáltuk, hanem szedtünk is hóvirágot. Gyönyörűek és nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, haza is kellett hoznunk belőlük!
Idén is egy idő után letértünk a fő sétányról, jobbra fordultunk, és ott egy gyönyörűen csobogó kis patakot is találtunk, amelynek a hangját hamar felvettem a mobiltelefonnal és elküldtem haza az édesanyámnak is.
Még bóklásztunk egy kicsit az avarban és élveztük a csendet, aztán amikor ismét megláttuk a fő sétányt, amelyet hársfák öveznek és ezért Lindenallee-nak hívnak, visszatértünk a többiek közé. Elég sokan voltak az erdőben, gyermekes családok is akadtak szép számmal. Közben két régi szobrot is láttunk, az egyik a sétánytól kicsit jobbra: Nepomuki Szent Jánost ábrázolja.
Ekkor következett a Szent Anna Kolostor (St. Anna in der Wüste), amelynek tőszomszédságában állatokat is tartanak. Ezt főleg a gyermekek élvezték, persze azért mi is örültünk nekik, pedig nem városban nőttük fel. Elég sokat elidőztünk a kerítések mellett…
Szerintem egy terasz is működik ott nyáron, láttunk erre utaló jeleket, ezért úgy döntöttünk, feltétlenül visszatérünk még ide tavasszal és nyáron, hátha friss túróval kínálnak majd a farmocskáról, meg egyébként is kíváncsi vagyok a virágzó időszakban a Lindeallee hársfák híres illatára.
Persze van még más útvonal is, biciklivel ugyancsak érdemes bejárni az erdőt (nagyon jó térkép áll rendelkezésre az elérhető útvonalakról). Egyszer meg talán a legmagasabb pontra is felmászunk, szemügyre vesszük a környező tájat, a volt határvidéket.